1. Mi miatt szeretted meg a színészkedést?
10 éves koromban kóstoltam bele a színjátszásba egy iskolai szakkör keretén belül. Sose felejtem, én mint lelkes kis diák egyedül ültem betegen az első színjátszó szakkörön Ildikó nénivel! J Elkapott a játék öröme. Mikor már gimnáziumba jártam és később felnőttként is nagyon élveztem, hogy kiszakadok a valóságból és belekerülök egy olyan világba, amit úgy színezek ki, ahogy én szeretnék. Belekóstoltam egy színészképző iskolába is, ahol rengeteget tanultam, köztük azt is, hogyan menjek bele az érzelmi mélységekbe.
2. Mesélj el egy színdarab élményt, amiben szerepeltél a Te döntesz! előtt!
A legmaradandóbb számomra Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté komédiája. Semmi más előkészületen azelőtt nem izzadtunk ennyit, mint ezen a színdarabon. Mi csináltunk mindent, a színjátszást, a rendezést, a szervezést, a díszlet építést. Óriási csapatmunka volt, mindenki egy olyan nővé/férfivé vált a színpadon, hogy dübörögtek a deszkák. Sok segítséget kaptunk, így olyan díszlettel büszkélkedhettünk, ami megállta volna a helyét egy kőszínházba is. Minden nehézség ellenére a próbák és főként az összes előadás olyan volt nekem, mintha feltettek volna egy töltőre és hetekig ebből az energiából merítkeztem.
3. Mit tartottál a legnagyobb kihívásnak a Te döntesz!-ben?
Habár volt már részem abban, hogy több karakter bőrébe bújtam bele egy előadás alatt, ez mégis más volt. A Te döntesz!-ben 3 különböző személyiséget formálok meg. Mindegyikőjüket mélyen kellett keresnem, hogy hitelesen elő tudjam adni. Más és más tragédiával kell megküzdeniük abban a bizonyos másfél órában és a színfalak mögött nem csak ruhát, hanem egy teljes embert is ki kell cserélnem. Egyik előadáson sikerült annyira benne maradnom az egyik kedvenc karakterem lelkiállapotába, hogy nagyon nehezemre esett visszabújni egy másikba és kimenni a közönség elé.
4. Volt olyan Te döntesz! előadás, ami maradandóbb, mint a többi? Miért?
Ez a számomra ominózus előadás, amit az előbb említettem, ahol benne ragadtam az egyik karakter hangulatába, talán ez a legmaradandóbb. A színdarab végén meghajolunk, visszamegyünk átöltözni és lemegyünk mi is a narrátoraink mellé a közönség soraiba beszélgetni, hogy ezzel is oldjuk a látottakat. Még le se értem a színpadról, mikor egy számomra idegen nő a nyakamba borult és zokogott. Miután könnyek közt meg tudott szólalni, megköszönte nekem azt, amit látott és elmondta, hogy mennyire megérintette őt az, amit játszottam… Nehéz leírni mit éreztem ezen a ponton, érzelmi hullámvasútra szálltam fel. Sose feledem!
A cikket készítette: Pozsonyi Fanni
